Helyzetjelentés

Eddig is csak a magam szórakoztatására írtam ezt a... blogot - ha lehet még így nevezni. (Megnéztem: aligha. "A blog egy olyan periodikusan újabb bejegyzésekkel bővülő weboldal, amely ezek sorozatából áll, függetlenül attól, hogy..." - a wikipedia még ezt az egyetlen törekvésemet is letöri. Esetleg ha a félévenkéntit periodikusnak lehet nevezni...)
Szóval ott tartottam, hogy eddig is öncélú, egoista dolognak éreztem ezt a saját kis talpalatnyi helyet. Annak ellenére, hogy pár olvasóm is akadt... de úgy éreztem, ez semmit sem jelent. Ki lenne kíváncsi rám? Ezt nem csak azért írom, mert gyakorlatilag a két év alatt összehozott 23 bejegyzésből 1-et, jóindulatúan kettőt ítélek meg elfogadhatónak - és ha nekem nem tetszenek, hogy várhatnám el, hogy másnak igen. A másik oldal viszont az, hogy egyáltalán MI tetszene másnak, ha nem is csinálok SEMMIt?
Ezt kb. fél éve megéreztem és hagytam a fenébe ezt az egészet. Gondoltam rá, néha felülkerekedett a lelkesedés, bejelentkeztem, nekiültem, írtam pár sort - aztán rájöttem, hogy nincs miről írnom. Mert talán a faktos fizika feladatok anyázása nem egy jó téma, ugyanilyen a "jajj, de egyedül vagyok, meg depressziós, nincs értelme, hogy csináljak bármit is, mert úgysem leszek sikeres" - mivel nagyjából ezek töltötték ki az elmúlt időt. Egyszer-kétszer megszakadt, de nem kellett sok idő, hogy visszaálljon a monotonitás.
Teljes emocionális ürességet próbáltam magamra erőltetni. Mint egy hatalmas állóvíz. A felszín teljesen sima volt, ha egy-egy hullámfodor meg is jelent, senki nem látta. Belül meg örvénylettek a dolgok, akkor is, ha nem engedtem, sőt akkor még jobban.
Ez a fél év tényleg a "fél"-é volt. Féltem a holnapi fizika tz-k miatt, a francia lektorral való beszélgetéstől, a versenyszerepléseimtől és ezernyi mástól - de ezek a már berögződött dolgok voltak, amiket megszoksz, mert bele kell törődnöd, bár igaz, ami igaz, nagy energiát vesznek ki belőled.
Amiktől egyenesen rettegtem, azok sokkal mélyebben voltak. Talán elfojtani jobb lett volna, mint órákat foglalkozni vele.
Az egyik nagy hülyeségem, ami rám jött, az öregedéstől való félelem. Nem félek a haláltól - valaki azt állítja, ez hülyeség. Mindenki fél tőle, miért pont én lennék a kivétel? Felmerült bennem is, igaza lehet. De nem attól félek, hogy valami kór szépen-lassan felemészt vagy elcsap egy autó és kaputt - ha így történik, legyen, ha nem leszek, hát nem leszek. De azt a tényt nem bírom feldolgozni, hogy nem csináltam addig semmit, ha jobban tetszik, nem tettem semmit le az asztalra. És ez az érzés kerített hatalmába minden egyes alkalommal, ha ceruzát vettem a kezembe rajzoláshoz, ha tollat íráshoz, ha gitárt zenéléshez vagy ha zongorázni kezdtem. Minek tegyek bármit is, ha az nélkülözi az eredetiséget? Minden munkám, ami eddig a kezem közül kikerült, merő másolás - ha nem is tényleges, de híján van a valódi gondolatnak.
Ezek miatt zérót produkáltam. Irigykedtem azokra, akik kreatívak és ezt meg is merik osztani. Szinte féltékeny lettem, ha valaki valami igazán jót csinált. Meg akartam mutatni, hogy én is tudok olyat, aztán vagy totálisan elbuktam, vagy még mélyebb szégyenbe süllyedtem, mert a sajátomra tekintve láttam, hogy egy utálatos koppintás.
Ebből következett a másik baromságom. Nálam bevett szokás, hogy távolról sem a megfelelő személyekbe szeretek bele. Ami meg már szinte tradíció, hogy ezt nem viszonozzák. Ebből nem is származott annyi bajom, feldolgozom általában, ha ilyen jégen csúszok el. Viszont a homlokomra kellene tetováltatnom, esetleg a szemüvegemre vagy kontaktlencsémre alkoholos filccel ráfirkálnom, hogy: "ne emeld már mindenki fölé azt a hülye barmot, te hülye barom." Mert ha én egyszer megszeretek valakit, akkor ő válik a legjobbá, legkreatívabbá, legművészebbé és még sorolhatnám. És hogy érhetném el azt, hogy egy ilyen kreálmány ugyancsak piedesztálra állítson engem, ahogy én őt? Hőn szeretett eszecském válaszolt: "Legyél te is olyan, mint ő!" Tudjátok, kreatív, művész, alkoss valami egyedit... És visszakerültem az előzőekhez. Mint a leszokóban lévő alkoholista, akire már annyira rásütötte a bélyegét a pia, hogy az már le nem pucolható, kétségbeesésében újra a pohárhoz nyúl, hogy azzal mossa le - ha nagy vonalakban nézzük, valami ehhez hasonló ördögi körbe kerültem.
Ezeket összetéve - pluszban mellé még pár kisebb dolgot pakolva, amik már annyira bonyolultak, hogy én sem nagyon értem - egyre mélyebbre süllyedtem a képzeletbeli mocsaramban. Lehet ezt önsajnálatnak nevezni, vagy önutálatnak, de egyik sem fedi teljesen a valóságot. Karácsonykor értem el a mélypontot. Az egész ünnepben az volt a legjobb, hogy tudtam, ennél lentebb már tényleg nincs tovább - a jövőben talán képes leszek még jobban alámerülni, de azt azért ne felejtsük el, hogy 17 éves vagyok és zömében nem ebben a korban szokták elveszteni az emberek totálisan a magukba vetett hitüket.
És most itt vagyok. Túléltem, lábadozok. Ezt csak onnan érzékelem, hogy egész tisztán látom mindezeket.

Azt mondta, írjak. Írjak ki magamból mindent. Jelentem, megtettem. Talán elég lett volna valami papírfecnire, amit aztán nagytakarításkor kidobok vagy gyújtósnak elhasználható. Ám ezzel a módszerrel gyorsabban elégethetem, úgy érzem.
Nem tudom, hogy fogok-e többet írni, ha nem, akkor számomra tökéletes befejezés, ha igen, akkor akár újrakezdésnek is vehetem, amivel feljebb hintáztathatom magam az általam kreált ingoványból.

Köd

Hasonló szeptembert látok most is. Gonosz, esős, az embernek élni sincs kedve, nemhogy menetelni előre, túlélni és hasonló apró-cseprő dolgokat véghezvinni. Mindenesetre visz előre a muszáj.
(A kép még csak egy kidolgozatlan fóliakarc, de ha arra várnék, hogy befejezzem, csak jövő szeptember láthatná akárki is - jobb esetben.)

Keep Calm and...

Nincs kedvem az élménybeszámolósdihoz, amúgy is 1 hónapja volt ez az utazásom, amivel adós vagyok, szóval röviden:

• London kurva nagy város.
• Ha családoknál szállsz meg a külvárosban, original angol Harryhercegutánzatokra ne számíts, de azon se lepődj meg, ha az indiai fogadócsaládnál csak a gyerekek száma 6 (de legalább kedvesen eldiskurálnak veled).
• Kriptaszökevény idegenvezetőkben sose bízzatok meg, különösen ha a forgalom kellős közepén próbál áthajtani egy 50 fős csoportot az út másik oldalára (közben a "go" szavacskát hajtogatva - másodpercenként ötször), meg ha már eleve úgy köszön, mint egy jódliénekes.
• London Eye nem barátkozik a tériszonyosokkal, de ha fel mersz állni, akkor mindenképpen megéri a látvány a félórai rettegést.
• A Madame Tussauds-ból Justin Bieber nem hiányozhat, de Jim Morrison annál inkább (mondjuk Justin Bieber tényleg nem hiányozna onnan).
• Csak akkor fogyassz vodkát nutellával, ha a földszinten vagy, itt még az ablakon simán ki tudsz szökni, ha jön a tanár, maximum a másfél méter magasságból lecsapódó lábad fog a sóderen rommá menni.
• Egy nap alatt nem lehet megváltani a világot - még Párizsban sem.
• Az Eiffel-toronyra ugyanaz vonatkozik, mint a London Eye-ra, de mindig legyen nálad egy erős férfikéz, amit nyugodtan szétszoríthatsz feszültséglevezetés céljából.
• Az Eiffel-torony lábánál miniatűr tornyokat áruló néger csávóknak csak mondd azt, hogy fent 5-öt vett a barátnőd 1 euróért (közben ott egy kerül 5 euróba) és máris csináltál egy jó vásárt.
• Jah, és a franciák nem értékelik, ha angolul dumálsz nekik, de annál inkább, ha legalább egy szót ki tudsz nyögni nekik a nyelvükön.
• U.i.: A válogatott belga és angol csokikat ne hagyd a táskádban a 30 fokban - finomak, de nem kellemes kinyalni abból a táskából (bezzeg a whiskey nem fojt bele).

 

Feasgar math!

Visszatértem 10 napos külföldi kiruccanásomról, amit rögtön egy kiadós 23 órás alvás követett - a busz nem vetekedhet a pihe-puha ágyacskámmal.

Július 4-én indultunk, egy iskolai csoport, 50 fő. Éjszaka a buszon, majd Brüsszel. Életemben ennyiszer nem hallottam a jellegtelen és a csúnya szót egyszerre. "Ez Európa legcsúnyább épülete", "az a jellegtelen épület ott elől a brüsszeli pályaudvar", "mindent összevetve ez a város jellegtelen" és sorolhatnám. Drága idegenvezetőnk osztotta kissé a belga fővárost. Igaz, ő igenis jellegzetes volt a maga 300 kg-jával és arrogáns stílusával. Mindenesetre nekem tetszett ez a 'csúnya' és 'jellegtelen' város, még ha csak pár órát töltöttem is ott.

Dunkerque-ben szálltunk meg, előkerült a nagy kiszereléses Nutella (magyarul jó estét hoztunk össze).

Másnap kompon mentünk át a Brit-szigetre. Röhejesen indult a nap, a buszvezetők és a GPS sem volt képben, háromszori megállás 3 különböző benzinkútnál, mire sikerült elindulni. A 7.45-ös kompot totálisan lekéstük, így egy órát tölthettünk el a tömény hal - és rothadásszagban a sirályokat és galambokat fényképezve, amely tevékenységünket a hajón is folytattuk.











 A kompon aranyárban volt minden, inkább kint töltöttük időnket, Dover fehér szikláira várva. Első látásra egészen kiábrándító volt, ám minél közelebb kerültünk, annál szebben rajzolódtak ki a 100 méteres mészkősziklák.

Leszállás után Skócia felé vettük az irányt és röpke 10 óra alatt meg is érkeztünk a fogadócsaládokhoz Dalkeith-be. Hangulatos kisváros, már ami a központot illeti, tipikus brit téglás házakkal, mint a Harry Potterben és typische skót emberekkel, nem messze Edinburgh-tól. A mi családunk teljesen korrekt volt, apa-anya-gyerek. Skót kiejtésük sem zavart sok vizet, mert nem nagyon kommunikáltunk velük a dinner és a breakfast szavakon kívül. Loch Ness után elsütöttek pár szörnyes viccet, de ennyi volt az egész.
Bezzeg voltak ám érdekes családok. Társaságunk egyik része egy szolid sátánista családhoz került. A pasi kezét 666, hátát egy óriási kereszt tetoválás díszítette, a nőnek hátközépig érő raszta haja volt, de neki csak egy Hakuna Matata meg pár csillagos tetoválása volt. Ha jól emlékszem, 4 gyerek volt, a 2 idősebb elég extrém külsővel megáldva: a 11 éves kislány rózsaszín, a 8 éves kisfiú némi punk beütéses, felnyírt hajjal rendelkezett. Amúgy jól megfért Stephen King könyvei és Justin Bieber, valamint a full rózsaszín fürdőszoba egymás mellett. Azon már meg sem lepődtek, amikor az integetésre egy elegáns középső ujjal válaszoltak a csemeték.

Első nap Edinburgh-ba mentünk. A Royal Mile-on, az óváros fő útján sétáltunk fel a várig. Gyönyörű volt a kilátás, az időjárás is kedvezett neki, az ég szinte egyszínű volt a tengerrel. A várban magyar vonatkozású emlék is van, talán a legrégebbről fennmaradt épület, a Szent Margit-kápolna, de itt találhatóak a skót koronázási ékszerek is.


















Ezután következett a Scotch Whisky Experience. Nem vagyok oda a whisky-ért, de ez valami fenomenális volt. Ahelyett, hogy valami száraz maszlagot vetettek volna elénk, mondván: 'tessék, így készül a whisky, de igyad inkább, ne nézd', mindenki számára élvezhető módon mesélték el az ital gyártásának történetét. Az első állomásnál egy "hordóba" ülsz, ami végigvezet a gyártás különböző állomásain, kezdve a hozzávalóktól az érlelésig, közben érzed a szagokat, a hőmérsékletet, a vizet. Miután kiszállsz, felteheted a felmerülő kérdéseket, majd a 4 nagy skót whisky-termelő vidék - Speyside, Highland, Islay, Campbeltown - bemutatását hallgatod meg és némi általános tudnivalót (érlelés ideje, keverés, stb.). Ezután következne a kóstolás, ha elmúltál 18 éves, szóval ez nekünk kimaradt. A következő teremben van a világ legnagyobb skót whisky gyűjteménye, vezetőnk külön kihangsúlyozta, hogy itt nincs japán, ír vagy amerikai, csak és kizárólag skót. Ajándékbolttal fejeződik be a "múzeum". Persze minden a normális bolti ár kétszerese, háromszorosa, nem érdemes itt vásárolni. Viszont kitérnék a brit szigorúságra: ne vegyél úgy piát, ha melletted 18 éven aluli van. Nem fogják kiadni. Még ha a saját gyerekeddel vagy, akkor sem. Szerencsés volt, aki alkohollal tért haza a szállásra, mert szinte mindenhol kudarcba fulladt a a piavásárlási kísérlet. Értem én, hogy a fiatalokat akarják megvédeni, csak azt nem, hogy akkor miért fetreng annyi brit kiskorú az utcán részegen...












A nap hátralévő részében a Szent Egyed-katedrálist néztük meg és Holyrood Palace-t. Szép volt, jó volt, érdekes volt, csak a skót szoknya zavart be kicsit a férfi személyzeten.

Másnap a Blair Castle-höz utaztunk. A kastély magántulajdonban van, de a tulajdonos szegényke Dél-Afrikában él, csak rövid időre látogat ide, amikor is leellenőrzi azt a kb. 100 embert, akit magánhadseregeként tartanak számon, ugyanis ő az egyetlen ember egész Európában, aki rendelkezhet privát hadsereggel (erre vonatkozó információt én nem találtam a neten, csak reménykedni tudok, hogy helyes, mivel drága idegenvezetőnk szava szent és sérthetetlen).






 A kertben hiperaktívkodtam egy sort, mindenre felmásztam, leugrottam, futkároztam össze-vissza, mint a mérgezett egér, de van játszótér is, amit a fennmaradó időben rendkívül jól fel lehet használni. A park egyébként tele van óriási fákkal, bokrokkal, kis patak is folydogál, minden kellemes és tündéri.


Beugrottunk Invernessbe is, ahol elszéledhettünk egy kis városnézésre, amiből annyi lett, hogy megtaláltuk a folyót és egy rohadt nagy plázát - nem vagyok annak a híve, hogy egy olyan városban plázázzunk, ahol életünkben először járunk, de szükség törvényt bont. Miután nem adtak sem térképet, nem mondtak semmi nevezetességet, sőt, az egész városról annyit tudtunk meg, hogy van Morrison's, ami szintúgy egy bevásárlóközpont és csak 1 óránk volt, nem nagyon tudtunk mást tenni.

Loch Ness-ből  nem láttunk sokat. Urquhart romjánál álltunk meg, csakhogy a belépő 8 fontocska volt, ami szegény magyar turistáknak kicsit húzós lett volna. De megmutatkozott a magyar leleményesség - miért ne menjünk be a gazdasági bejáraton? Mendegéltünk lefelé, az egész csoport, kivéve Picur (az idegenvezetőt neveztük el így, kicsit egyértelmű és feltűnő volt a Dagadék és hasonló elnevezések), közben a csoport végét visszaterelték, de mi küzdöttünk előre. Nézelődtünk, mászkáltunk, jöttek a biztonsági őrök. Valószínűleg gyanúsak lehettünk, a 'ticket' szót emlegetve kezdtek közeledni, mi csak bámultunk, abszolút angoltudásunk elrejtésével, de amikor a harmadik ork is megjelent, felhúztuk a nyúlcipőt egészen a buszig, a függönyöket behúztuk és rejtőzködtünk. Viszont Picur mindenképpen meg akarta várni üldözőinket, egyikük fel is szállt a buszra, felvázolta az eseményeket, kicsit fenyegetőzött, aztán elhúzott. Majd egy csinosan komponált hegyi beszéd jött Picurtól, hogy ezért ki is toloncolhatnának bennünket, nagyon komolyan veszik, blablabla.





 A Könnyek Völgyén vitt keresztül a hazautunk, ahol szerintem a skót táj esszenciája van, valami fantasztikus, hegyekkel, zöld fűvel, tavakkal, mindennel, ami kell.











Kedden először Glasgowba vettük az irányt. Buszos városnézés, Kelvingrove Gallery, ami iszonyat jó, szórakoztató, érdekes és még ingyenes is, ráadásul van Dalí kép is - életemben először láttam élőben Dalí képet, földbe gyökerezett a lábam, stb., nem túlzok, a lányoknak úgy kellett erőszakkal elvontatni onnan.









De következő állomásunk is katarzisélményt nyújtott, a glasgowi katedrális. Terveim mostanában az építészet felé is kalandoznak és odavagyok a gótikáért. Kevés ember volt, így még jobban át tudtam érezni az egész épület lényegét.

Ezután hajókáztunk a Loch Lomondon. A kilátásból... hm... nem sokat láttunk. Illetve más panorámát csodáltunk, ugyanis: először láttunk jó pasit Skóciában. Meg kellett örökíteni.










I will continue. De tényleg.

Angry Bird

Ahogy az elmúlt bő egy hónapban, most sem jön ki belőlem semmi kézzelfogható és értelmes. Szóval inkább rajzoltam.

  

(Vigyázzatok, visszatérek! Ha lesz erőm.) 

Arisztotelészi

A katarzishoz csönd kell. A mű esszenciája csak így jut el a tudatomhoz. Máskülönben csak egy múló hangulat, benyomás tudatosul bennem, mely nem ér fel magával a művel.
Nem depresszió, boldogtalanság, ha az ember csöndre vágyik és abszolút magányra.
Erről beszélek.
Nem kell betörni, segíteni akarni, beszélni, tenni.
Nem.
Ez ennyire értelmetlen másoknak?
A gondolatokba merülő, pillanatnyi társtalanság, nevezhetjük magánynak, közelebb áll a boldogsághoz, mint a kirakat. Ha valaki arra vár, hogy nevessek, beszéljek és kívülre mutassam, milyen kurva jól érzem magam, amikor kell, az nagyon téved az igazi boldogságomat illetően.
Nem vagyunk egyformák - a legigazabb közhely. Bolond, aki hamis sztereotípiának vélve, ugyanúgy kezeli a másikat, mint saját magát. Mint máshogy megtestesülő, lelki másolatot.
Ha nekem egyedüllét kell, akkor és attól még nem leszek mizantróp. És nem fogom felvágni az ereimet azzal a tollal. Nem kell orvos. Nem kellenek a jópofa beszólások. Meg az aggódó hang.
Csak hagyjanak 10 percre békén és megélem a dolgaimat, a világomat és megyek vissza másokéba. Abba a szotyizástól hangos, tévézúgásosba.

Oslo, augusztus. Szóval nem leszek ilyen. Mindenki szépen nézze meg a filmet.

Boldog óra

Csak addig vagyok érdekes - vagy addig se-, amíg senki más nem jön a helyembe. Utána a fiókba kerülök, elfelejtett aktaként, ami a mostani jelenben, a jövőbeli múltban sem rendelkezik szellemi létjogosultsággal.
Ő viszont tovább. Tudom, hogy az örök mindig idejétmúlt és sosem lesz a mostba illő... De az öröknek a maradandó is a szinonimája, nem? Ha nem a jelennek, vagy nem minden jelennek szól- mert az enyémnek igenis de -, akkor még ott van a jövő. De ne szaladjunk ennyire a végére. Előbb még ezt kell túlélni.
Szóval Závada Péter.
Bevallom, nem ismerem eléggé a kortárs magyar költészetet. Persze, olvasgattam néha-néha egy-egy Háy Jánost, Erdős Virágot, a Levegővétel is ott pihen a polcon Babiczky Tibortól, de belemerülni, azt soha. Eddig. Talán nincs elég hírverésük vagy csak eddig nem voltam elég érett szellemileg a versekhez. Most mintha egy érettségit raktam volna le - lírából? A verselemzéstől szaladtam ki a világból, nem tudtam fokozatosan lecsupaszítani, rétegről rétegre leáztatva az értelmet, a Kitartás cserbenhagyott. A próza sokkal könnyebb, nincsenek azok a rögtön szembeötlő stilisztikai jegyek... bár lehet, hogy ez csak magyarázkodás, hetet-havat összehordás, miért is kaptam állandóan négyest verselemzésnél. (esetleges 3. ok: kit nem kerget pokolba a "mit gondolhatott a költő?" kérdés?)
Februárban voltam a Müpában Magashegyi Undergroundon. Katartikus élményt nyújtott ez a tökéletes fúzió a komolyzenét játszó szimfonikusok és az alter Magashegyi között. Amiért meg külön köszönet jár, hogy vendégfellépőként Závada Pétert kérték fel a carbonfools-os Fehér Balázs mellett. (ami annyira nem jött be, de egye-fene, nem lehet másfél-két órát végigámulni...)
Előítéleteket döntött le. A rappel szemben. Már megint a médiára lehetne ujjal mutogatni, hogy miért nem ezeket emelik ki és miért azokat, akik alpári módon ecsetelik a kultúra szemernyi megjelenése nélkül, hogyan baszták meg múltkor a buliban összeszedett csajt. De ez már nem az én dolgom, elkezdtem Akkezdet Phiait hallgatni és helyreállt a világbéke bennem. Jó, itt sem minden patetikus és lélekemelő, de nem is ez a cél. Sok mindennek mondanivalója van és mégis szórakoztat. Na EZ a cél.
Ezzel együtt jött természetesen a versolvasási lázam. Pár napra rá kaptam egy vékonyka kis könyvet, elő-születésnap gyanánt (ami mellesleg júliusban lesz, de nevet kellett adni a gyereknek): Závada Péter: Ahol megszakad.
Rohamos tempóban olvastam el. Aztán még egyszer. És még egyszer, és még jó néhány 'mégegyszer'-rel gazdagíthatnám a virtuális teret.

Macskakör

Mit kaptál, csak a jellemem.
Külcsín vagyok, semmi más.
Azt remélted, kell legyen
a lét mögött identitás.

Nem számoltál a többivel,
bár formában nincsen hiány.
Hogy vagyok, még nem tölti fel
kongó egzisztenciám.

Szeretni puszta illemtan.
Ki üres, részed nem lehet.
Semmim sincs, de velem van
az, hogy elengedtelek.

Nem vagyok elvakult és nem tetszik minden vers. De az atmoszféra, ami körülvesz, mikor olvasom, leírhatatlan. Nekem kerek egészet alkot ez a kötet. Végre valami, amit nem azért akarok értelmezni, mert muszáj, hanem mert tényleg akarom és örömet okoz. Nem minden megy, van, amikor magam is belekeveredek abba, amit gondolok és látszólag a legegyszerűbb gondolatmenetű versek fognak ki rajtam. De nem érdekel. Ez élvezet és nem kényszer. Nem adom fel és kész vagyok arra, hogy bármikor befogadjam arra a műre a megoldásom - tudok várni, legyen az egy nap vagy egy évtized.

Ahol megszakad

Kémlelni meg-megvillanó eget.
Fraktálokat: belül hány új határ van.
Utazni, venni villamosjegyet,
állni rohanó órák huzatában.
Belőled magamba áthallani
egy s mást - pár ködös képem, másom nincsen.
Kopottas portré, lámpa - asztali -,
köldökzsinór - nincs hová kifeszítsem.
Anyajeggyel az életvonalon
ingázni, leszállni tragédiáknál.
Ahol megszakad, filccel folytatom:
megrajzolom a bőr drapériáját.
Lemodellezni egy-egy érzeten,
hogy tűnik a hús-vér valóság léggé
- mint teherdaru, csóválom fejem:
tán nem szerettelek. Vagy nem eléggé.

Lázam múlt  vasárnap teljesedett ki a Budapest Jazz Clubban. Nemleges kép. Költői est. Zenével meg mindennel. Jazz Club lévén jazz-szerűség volt a zene is: Amoeba zenekar, tökéletes kiegészítés.

 Alapból is szeretem az ilyen stílust, de ez most más volt, más a szavakkal, a felolvasással. Nem csak a vers fejezett ki dolgokat, a zene is adott hozzá még egy adag érzelmet, ízt, jelentést. Jó volt nézni igazi zenészeket - azt a fajta beleélést nem lehet színlelni. Volt egyszerű felolvasás, spoken word (bár előbb meg kellene tudnom, mit is jelent pontosan ez, mielőtt leírom, na de sebaj...), rap...
Először voltam ilyenfajta esten, kíváncsi voltam. Várakozáson felüli. Jó értelemben vett részleges gondolatnélküliség fogott el - kizártam a külvilágot és csak az előadásra figyeltem, betöltötte a gondolataim egészét. Kellett már ez nekem.