2013. január 6., vasárnap

Ambivalens

Nyomott vagyok. Befejeztem egy könyv olvasását, talán amiatt. Nem mondott ki semmi nagy dolgot, nem egy szépirodalmi mű, csak érzésekről beszélt. Ez meg rám terpeszkedett.
Annyi mindent átgondoltam - persze ez amúgy is időszerű lett volna, mint újévi program. Most évértékelésről szó sincs, épp elég az, hogy jó sok hülyeséget csináltam és azt kívánom, bárcsak ebből másnak is származott volna kára, nem csak nekem. Csúnya kérés, de őszinte. Nem akarom mindig azt lesni, mások mit akarnak. Abban mi a jó nekem? Semmi. Nem is értem az ilyen embereket. Arról van szó, hogy nem mernek? Én sem merek sok mindent, de nem fogom az egész életemet mások árnyékában tölteni - szóval nem így tervezem és tudom, hogy közhelyes, de most jajj, de nem érdekel.
Nem akarok többé hibás lenni. Vagyis olyan, akit hibáztatnak. Érdemtelenül. Helytelenül. Úgy, hogy a másiknak nem is fontos az egész, de még rúg belém egyet, hogy végképp rosszul érezzem magam.
Igen, magamnak okozom a problémáimat, vélt válság az egész életem, de ne mondják a szemembe. Elég, ha én tudom, és azt ne érezzem, hogy más is tudja. Így mintha egy belső, rejtett rendellenességemet kiáltanák a világba - mert nem számít, hogy azt éppen csak 1 ember ismeri vagy éppen 1 milliárd. Édes mindegy. Így is, úgy is ott van a tudat, hogy ismerik a dolgot, még ha nem is érdekli őket.
Nem lenne egyszerűbb, ha mindenki elbeszélne egymás mellett vagy mindenki őszintén megmondaná a dolgokat? Csak ne legyen egyszerre a kettő. Így nehéz bármit is. Tenni. Mondani. Vagy egyszerűen érezni. Ha kimondasz valamit, nem tudod, hogy a hallgató igaznak véli-e. A hallgató máshoz viszonyít, hogy egy másik mit mondott, úgy ítéli meg a dolgokat. Nálam ez a tapasztalat. Nem foglalkoznak azzal, hogy milyen vagy, csak a külcsín a fontos - nem tudom, mi van velem, túl sok a közhely.
ÉS akkor már inkább nem mondok semmit.
Hős akarok lenni. De maximum egy szentimentalista regényben lehetek az, ahol a főhősök és főhősnők szenvednek és/vagy meghalnak tétlenül.
Átvitt értelemben fojtogatom itthon magamat. Két énem van, az egyik beképzel minden dolgot, de a másik tudja, hogy az csak fikció. Igazából ez egy és ugyanaz. Nem egy időben vannak jelen, szóval joggal mondhatom, mégsem vagyok kettő. De ha mégis az lennék, akkor mindketten el akarnak menni innen. Így meg csak én egyedül, amiben nincs erő. Lelkiismeret-furdalást érzek emiatt. Semmi okom nincs rá, hogy ezt gondoljam. De mégis kell lennie valaminek, amitől ez van. Túl sok dolog emlékeztetne a negatívokra? Vagy egyszerűen túl sokat gondolkodom felesleges dolgokon? Nem örökre akarnék most kikapcsolni, csak mondjuk 1 hétre. Amikor nem otthon vagyok és nem rágódok azokon a dolgokon és csak és kizárólag én vagyok. Akkor esetleg véget érne az egész.
Ha már úgyis annyi a frázis itt, ebben az irományban, akkor kifejezném: olyan vagyok, mint egy hullámvasút - ennél eredetibbre nem tellett.
Magamat sem fogom fel, de ez talán most érződik is. Csapódok ide-oda, gondolatokkal együtt és mire a mondat végére érek, már nem is tudom mit akartam. Talán nem kellene erőltetni az írást.
Fura vagyok, ezt legalább senki nem tudja.