Arisztotelészi

A katarzishoz csönd kell. A mű esszenciája csak így jut el a tudatomhoz. Máskülönben csak egy múló hangulat, benyomás tudatosul bennem, mely nem ér fel magával a művel.
Nem depresszió, boldogtalanság, ha az ember csöndre vágyik és abszolút magányra.
Erről beszélek.
Nem kell betörni, segíteni akarni, beszélni, tenni.
Nem.
Ez ennyire értelmetlen másoknak?
A gondolatokba merülő, pillanatnyi társtalanság, nevezhetjük magánynak, közelebb áll a boldogsághoz, mint a kirakat. Ha valaki arra vár, hogy nevessek, beszéljek és kívülre mutassam, milyen kurva jól érzem magam, amikor kell, az nagyon téved az igazi boldogságomat illetően.
Nem vagyunk egyformák - a legigazabb közhely. Bolond, aki hamis sztereotípiának vélve, ugyanúgy kezeli a másikat, mint saját magát. Mint máshogy megtestesülő, lelki másolatot.
Ha nekem egyedüllét kell, akkor és attól még nem leszek mizantróp. És nem fogom felvágni az ereimet azzal a tollal. Nem kell orvos. Nem kellenek a jópofa beszólások. Meg az aggódó hang.
Csak hagyjanak 10 percre békén és megélem a dolgaimat, a világomat és megyek vissza másokéba. Abba a szotyizástól hangos, tévézúgásosba.

Oslo, augusztus. Szóval nem leszek ilyen. Mindenki szépen nézze meg a filmet.