Helyzetjelentés

Eddig is csak a magam szórakoztatására írtam ezt a... blogot - ha lehet még így nevezni. (Megnéztem: aligha. "A blog egy olyan periodikusan újabb bejegyzésekkel bővülő weboldal, amely ezek sorozatából áll, függetlenül attól, hogy..." - a wikipedia még ezt az egyetlen törekvésemet is letöri. Esetleg ha a félévenkéntit periodikusnak lehet nevezni...)
Szóval ott tartottam, hogy eddig is öncélú, egoista dolognak éreztem ezt a saját kis talpalatnyi helyet. Annak ellenére, hogy pár olvasóm is akadt... de úgy éreztem, ez semmit sem jelent. Ki lenne kíváncsi rám? Ezt nem csak azért írom, mert gyakorlatilag a két év alatt összehozott 23 bejegyzésből 1-et, jóindulatúan kettőt ítélek meg elfogadhatónak - és ha nekem nem tetszenek, hogy várhatnám el, hogy másnak igen. A másik oldal viszont az, hogy egyáltalán MI tetszene másnak, ha nem is csinálok SEMMIt?
Ezt kb. fél éve megéreztem és hagytam a fenébe ezt az egészet. Gondoltam rá, néha felülkerekedett a lelkesedés, bejelentkeztem, nekiültem, írtam pár sort - aztán rájöttem, hogy nincs miről írnom. Mert talán a faktos fizika feladatok anyázása nem egy jó téma, ugyanilyen a "jajj, de egyedül vagyok, meg depressziós, nincs értelme, hogy csináljak bármit is, mert úgysem leszek sikeres" - mivel nagyjából ezek töltötték ki az elmúlt időt. Egyszer-kétszer megszakadt, de nem kellett sok idő, hogy visszaálljon a monotonitás.
Teljes emocionális ürességet próbáltam magamra erőltetni. Mint egy hatalmas állóvíz. A felszín teljesen sima volt, ha egy-egy hullámfodor meg is jelent, senki nem látta. Belül meg örvénylettek a dolgok, akkor is, ha nem engedtem, sőt akkor még jobban.
Ez a fél év tényleg a "fél"-é volt. Féltem a holnapi fizika tz-k miatt, a francia lektorral való beszélgetéstől, a versenyszerepléseimtől és ezernyi mástól - de ezek a már berögződött dolgok voltak, amiket megszoksz, mert bele kell törődnöd, bár igaz, ami igaz, nagy energiát vesznek ki belőled.
Amiktől egyenesen rettegtem, azok sokkal mélyebben voltak. Talán elfojtani jobb lett volna, mint órákat foglalkozni vele.
Az egyik nagy hülyeségem, ami rám jött, az öregedéstől való félelem. Nem félek a haláltól - valaki azt állítja, ez hülyeség. Mindenki fél tőle, miért pont én lennék a kivétel? Felmerült bennem is, igaza lehet. De nem attól félek, hogy valami kór szépen-lassan felemészt vagy elcsap egy autó és kaputt - ha így történik, legyen, ha nem leszek, hát nem leszek. De azt a tényt nem bírom feldolgozni, hogy nem csináltam addig semmit, ha jobban tetszik, nem tettem semmit le az asztalra. És ez az érzés kerített hatalmába minden egyes alkalommal, ha ceruzát vettem a kezembe rajzoláshoz, ha tollat íráshoz, ha gitárt zenéléshez vagy ha zongorázni kezdtem. Minek tegyek bármit is, ha az nélkülözi az eredetiséget? Minden munkám, ami eddig a kezem közül kikerült, merő másolás - ha nem is tényleges, de híján van a valódi gondolatnak.
Ezek miatt zérót produkáltam. Irigykedtem azokra, akik kreatívak és ezt meg is merik osztani. Szinte féltékeny lettem, ha valaki valami igazán jót csinált. Meg akartam mutatni, hogy én is tudok olyat, aztán vagy totálisan elbuktam, vagy még mélyebb szégyenbe süllyedtem, mert a sajátomra tekintve láttam, hogy egy utálatos koppintás.
Ebből következett a másik baromságom. Nálam bevett szokás, hogy távolról sem a megfelelő személyekbe szeretek bele. Ami meg már szinte tradíció, hogy ezt nem viszonozzák. Ebből nem is származott annyi bajom, feldolgozom általában, ha ilyen jégen csúszok el. Viszont a homlokomra kellene tetováltatnom, esetleg a szemüvegemre vagy kontaktlencsémre alkoholos filccel ráfirkálnom, hogy: "ne emeld már mindenki fölé azt a hülye barmot, te hülye barom." Mert ha én egyszer megszeretek valakit, akkor ő válik a legjobbá, legkreatívabbá, legművészebbé és még sorolhatnám. És hogy érhetném el azt, hogy egy ilyen kreálmány ugyancsak piedesztálra állítson engem, ahogy én őt? Hőn szeretett eszecském válaszolt: "Legyél te is olyan, mint ő!" Tudjátok, kreatív, művész, alkoss valami egyedit... És visszakerültem az előzőekhez. Mint a leszokóban lévő alkoholista, akire már annyira rásütötte a bélyegét a pia, hogy az már le nem pucolható, kétségbeesésében újra a pohárhoz nyúl, hogy azzal mossa le - ha nagy vonalakban nézzük, valami ehhez hasonló ördögi körbe kerültem.
Ezeket összetéve - pluszban mellé még pár kisebb dolgot pakolva, amik már annyira bonyolultak, hogy én sem nagyon értem - egyre mélyebbre süllyedtem a képzeletbeli mocsaramban. Lehet ezt önsajnálatnak nevezni, vagy önutálatnak, de egyik sem fedi teljesen a valóságot. Karácsonykor értem el a mélypontot. Az egész ünnepben az volt a legjobb, hogy tudtam, ennél lentebb már tényleg nincs tovább - a jövőben talán képes leszek még jobban alámerülni, de azt azért ne felejtsük el, hogy 17 éves vagyok és zömében nem ebben a korban szokták elveszteni az emberek totálisan a magukba vetett hitüket.
És most itt vagyok. Túléltem, lábadozok. Ezt csak onnan érzékelem, hogy egész tisztán látom mindezeket.

Azt mondta, írjak. Írjak ki magamból mindent. Jelentem, megtettem. Talán elég lett volna valami papírfecnire, amit aztán nagytakarításkor kidobok vagy gyújtósnak elhasználható. Ám ezzel a módszerrel gyorsabban elégethetem, úgy érzem.
Nem tudom, hogy fogok-e többet írni, ha nem, akkor számomra tökéletes befejezés, ha igen, akkor akár újrakezdésnek is vehetem, amivel feljebb hintáztathatom magam az általam kreált ingoványból.